(Nyitókép: MTI/Balogh Zoltán)
Sportnemzet vagyunk – így tartjuk számon magunkat, hozzátéve, hogy büszkék vagyunk hagyományainkra is, és büszkék vagyunk arra is, hogy nemcsak részt vettünk az első modern kori olimpiai játékokon, de Hajós Alfréd jóvoltából két aranyéremmel kezdhettük meg azt a példátlan sikersorozatot, amely a mai napig tart. Fáj nekünk, hogy a jó eséllyel Budapestnek ítélendő 1920-as olimpiát nemhogy nem rendezhettük meg, de végül ott sem lehettünk.
A sport iránti rajongásunkból adódóan az olimpikonokon túl, úgy hisszük, mindenkinek kijár a tisztelet, és elégedetten konstatáljuk, hogy teljesítjük is ezen a téren a kötelezettségeinket. Falvédő-tarkaságúra tetovált labdarúgóinknak éppúgy, mint filigrán úszólányainknak. Egyaránt hősként kezeljük őket. Úgy érezzük, ha elmondhatjuk, hogy van az életnek olyan területe, ahol nincsen adósságunk, akkor az biztosan a sportolók és a teljesítményük iránt érzett és kifejezett tisztelet.
A megérdemelt figyelem azonban még várat magára. Hősként tiszteljük a kimagasló eredményt elérőket, ám nem figyelünk oda a nem is olyan régi múlt úttörőire. Ránk jellemző hanyag nagyvonalúsággal feledkezünk meg Stieber Lottiról, Sipos Manciról vagy éppen Belházy Bimbiről és még sok más sportolóról. Ők a saját korukban nemcsak kiváló eredményükkel hívták fel magukra a figyelmet, de azt is jelezték, hogy a két világháború közötti Magyarország nem(csak) az a naftalinszagú, szűk látókörű, urambátyámos világ volt, amit kritikusai mind a mai napig állítanak róla, hanem egy, az európai fejlődési trendekkel lépést tartó, gyorsan modernizálódó, a női emancipációnak nyugat-európai kortársaihoz hasonlóan helyet adó társadalom.
A Trianon utáni sportsikerek női bajnokai is megérdemelnék a kultuszt”
Ahogyan ma, az oktatás és a kultúra mellett akkor is a sport jelentette az egyik legfontosabb érvényesülési csatornát a társadalmi mobilitásban. Ezek a polgárlányok pedig sportteljesítményükkel jelezték az új Magyarország megerősödését. Közülük még Belházy Bimbi járt a legjobban, aki első nőként úszta át a Balatont 1925. augusztus 20-án, hiszen az ő emlékét legalább emléktábla őrzi a balatonfüredi Anna Grand Hotel előtti panteonban. Ám hiába keressük élete leírását a virtuális térben, egy-két cikk kivételével nem találunk adatot róla.